- Nat, azt hiszem jön valaki! - körülnéztem és rájöttem, hogy Michelle-nek igaza van .

-Haza akarok menni!- nyafogta Michi , mintha én nem ugyanazt akartam volna.

-Cssst...- csitítottam, de sajnos késő volt. Valaki kinyitotta az ajtót, és az a valaki Thomas volt. Michelle azonnal a nyakába ugrott, de az ellökte magától. Azonnal rám nézett, ahogy a pillantásunk találkozott, tudtam, hogy baj van.

-Az a szemét alak megölte Anne-t...Nate-t ...- szaggatottan mondta, hisz nagyon uralkodott azon, hogy ne sírja el magát - és most ide tart a levágott fejükkel. - mindannyian a szánk elé kaptuk a kezünket. Azon kaptam magam, hogy valami kiutat keresek, de azt sem tudom hogyan találhatnék bármit ilyet , hisz ez egy gyilkos háza. Thomas a bútorokba rúgott, Michelle fel-alá járkált , és próbált megnyugodni, nehogy elsírja magát. Észrevettem azt, hogy amikor járkál egyik helyről a másikra, a padló hol recseg, hol nem , és mintha üreges lenne néhol.

-Michi, menj vissza az ajtó elé, és kezdj el a lábaddal toporogni! - utasítottam. Az arca rezzenéstelen volt, mégis azt sugallta, hogy ,,neked elment a józan eszed?,, , ennek ellenére lassan odament , a lábával ütögetni kezdte. Tom értette mit akarok , ő is észrevette, így felhajtotta a szőnyeget . Egy csapóajtó volt alatta . Egymásra néztünk és mivel nem volt más választásunk bemásztunk.  Odalent rohadt hideg volt. A lépcső valamiért nagyon csúszós volt; találtunk egy villanykapcsolót és láttuk hogy a falról csurog le a víz, és ez volt a legkisebb problemánk. Mindenhol állatfejek és egyéb csontok voltak, csak remélni tudtuk, hogy nem emberi eredetűek. Az asztalon egy csomó papír volt , beletúrtam, és kihúztam egy újságcikket, amiben ez állt: ,, Norman Kees anyja Rose hosszas betegség után elhunyt. A szakértők, és a rendőrség úgy gondolja, hogy a betegség mögött más is áll a dologban, esetleg gyilkosság, bár ezt még senki nem erősítette meg ..."olvastam volna tovább, de zajt hallottunk fentről. Rögtön elbújtunk egy kopott, poros fotel mögé, és a lélegzetünket is visszatartottuk. Nagy léptekkel jött lefelé a lépcsőn, halk hörgés és morgás kísérte a lépteit. A fejeket elénk dobta amitől a sikítás határán voltunk mindhárman. Valamit nagyon keresett az asztalon és feltehetőleg nem találta, hisz mindent nekivágott a falnak. Ekkor vettem észre, hogy az a lap, amit olvastam nálam maradt. Nagyon reméltem, hogy nem ezt keresi. Miután felment egyfajta megkönnyebbülés lett úrrá rajtunk, annak ellenére is, hogy a véres fejek ott voltak a padlón. Ráterítettünk egy pokrócdarabot és nem vettünk róla tudomást. Michelle továbbra is a fotel mögött , a lábát összekulcsolva ült és előre-hátra hintázott közben. Ha nem tudnám, hogy valójában ép elméjű azt mondanám, hogy skizofrén, azok szoktak ilyet csinálni, de nem hibáztatom, hisz mindannyian az őrültség határán álltunk. Thomas őrjöngve konstatálta, hogy nincs kiút, csak az ajtó. Ellőttem megint a szüleim képe jelent meg, ami már többször is jelen volt a mai nap során, próbáltam kiverni a fejemből és Michi-hez léptem. Megfogtam a vállát, hátha nyugtató hatással lesz rá.

-Hé, kijutunk innen, érted? - bár jelen pillanatban nem tudom magamat akartam-e ezzel megnyugtatni, vagy őt.

-Ma már nem tehetünk semmit, felváltva kell fülelnünk, hogy mikor megy el ez az őrült. - mondta Thomas, bár szerintem egyikünk sem volt az alvás határán.

-Natalie, tudom ez nem a legjobb pillanat, de sosem meséltél arról, ...hogyan vesztetted el a szüleidet...- nézett rám Michelle és nem tudtam leplezni a meglepődöttséget az arcomon. Egy szadista állattal vagyunk egy házban, és az érdekli, hogy miként vesztettem el a szüleimet!? - fordult meg a fejemben, de nem mutattam ebből semmit.

-Csak egy értelmetlen baleset volt. -ezzel így le is zártam az egészet, ugyanis ajtócsapódás hallatszott odafentről. Kimerészkedtünk, először megbizonyosodtunk , hogy nincs bent rajtunk kívül senki, és kirohantunk az erdőbe, de akkor még nem tudtuk , hogy ez az egyikünk kárára megy majd...